 |
| A Gazdasági Rádió melletti falnál sokminden eldőlt |
Megnyugtató érzés volt, amikor tavaly kora ősszel már biztosan tudtam, hogy kiszállok a rádiózásból. Nem tudom, alakulhattak volna-e úgy a dolgok, hogy maradok, azt hiszem nem. Mindenesetre az itt nem részletezett események mind egy irányba mutattak, mégpedig, hogy akár hiszem, akár nem, beteljesülhet a nagy álom, és végre eltűnhetek azokon a bizonyos titokzatos földutakon, amelyeket gyerekkorom óta vágyakozva figyeltem az autó, vagy vonatablakokból. A távolba vesző kanyarok mögé Matula és Tutajos zord és gyönyörű világát képzeltem, és vágytam, hogy a magaslesekből, árkokból, nád mögül meglessem az állatokat. A növényekkel, szégyenemre, a mai napig adós vagyok, maximum a cinegefüzet ismerem fel, mert 89-ben egy hétig irtottam a pilismaróti Búbánat-völgyben a madarásztáborban.
 |
| Az utolsó hírek egyike |
Mert hát az álmodozásból nagyon hamar, még az általános iskolában valóság lett, és három csodás évig madarásztam Szentendrey Gézával, meg az osztálytársaimmal. Ökológiai Kukkantó Szakkör néven futott a program, jellemzően telejs civil odaszánsából, és már akkor is kevés gyereknek. A madarak maradtak, a gyűrűzés, a táborok, a tanulás, a cikkek, a madarászélet követése nem. Egyike lett azon kedves dolgoknak, amiket nagyon hosszú időre leszakítottam magamról, hogy 2013 februárja után visszataláljak hozzá. Mit visszataláljak. Ismét felrobbantotta az életemet. A gyerekkorunkban tanult, szeretett, és vágyott dolgok soha nem múlnak el. Csak a lehetőségek, és a körülmények változnak. Azokat megváltoztatni viszont már csakis rajtunk áll.
 |
| A saját szemétdombom Hároson |
2014 novemberében "kattantam be teljesen". Akkor fél éve fotóztam először komoly géppel, viszont a gyerekkori mesteremnek köszönhetően ártér-fixált voltam, ismertem a mozgásokat, és kerestem valami jó helyet, ahol kiélhettem magam. Találtam a Hárosi öböl Duna felöli partján egy jó kis helyet, meg egy zátonyt, amire a gázlót majdnem derékig érő folyam zúgatta. A következő héten visszamentem, és előre eltervezett módon elkezdtem a cuccokkal begázolni. Jó nagy baromság volt. A támaszkodásra használt vastag husáng eltört, kibillentem, és onnantól csak nagyon lassan, a tyúklépésnél is kisebb mozdulatokkal tudtam kimászni a szemközti zátonyra a csúszós nagy gömbölyű köveken. Nem volt mély a víz, meg nem is voltam életveszélyben, de nagyon féltettem a gépet. Ezt a sztorit nem adtam volna el a szervízben. A visszaút azért nem aggódtam, mert boldog voltam, hisz jól láttam a partról, hatalmas hordalékhegy borította a kőgátat, kórházi ággyal, a szokásos fél erdővel, palackokkal, meg valami hordókkal. Tőkéletesen be lehetett bújni a káoszba. A világot ugyan nem váltottam meg, de lett végre néhány jó kép, és engem lepett meg a legjobban, hogy majdnem rámszállt a jégmadár.
 |
| Azt hiszem én voltam jobban meglepve |
A többórás balfaszkodás, és tocsogás után hazafelé tekerve tudtam, hogy átléptem azt a határt, amit meló mellett fent tudok tartani, mert nem tudom abbahagyni, nem akarok mást csinálni. Én akkor már egy ideje tudtam, hogy miért, de ez csak az én dolgom volt, senki másra nem tartozott. Végül sikerült eltölteni január végéig az időt, aztán egy hónapos "csak úgy levés" után, a születésnapom után egy nappal már
Sumonyban voltam egy Actio Hungaria-s gyűrűzőprogram önkénteseként, 8 napig ketten Lukács Zoli barátommal, és reggeltől estig zöldikék és tengelicek kor és ivarhatározását gyakoroltam. A vizsgához megkerülhetetlen szopóroller, ami ugyan hozta a régi izgalmakat a hálónál, viszont a korábbi szabadság után monoton, mintha Tarr Béla vitte volna filmre a Lutrát. Ugyanezt folytatom holnap
Tömördön. Ott nem tudok írni, nincs áram, viszont nyakig vagyunk a vonulásban, jó lenne megtörni a cinkecunamit valami izgalmasabb fajjal. Szóval lett ez a blog. Kellett egy első írás. Ez lett az.
folyt. köv...
ha nem futna a beágyazás, akkor így is: https://youtu.be/y75nU4pWS1c
