Az ősi bölcsesség szerint mindennek rendelt ideje van. Nekem erre a nyárra végül nem az országos nagy csavargás rendeltetett, hanem egy sokkal nehezebb túra, amit nem aszfalton, vagy turistautakon jár az ember, hanem valahol magában, legbelül, olyan utat, amit soha nem óhajtott, nem tervezett, és legfőképpen nem akkor, amikor elhatározza.
Szóval az történt, hogy százötven karcsapásomba került, hogy átéljem a nyár legszebb pillanatát. Szemben a Szentendrei-szigeten előbukkant a köves, agyagos part, meg valami nagyon régi kikötőnek (?) a romjai, amik valószínűleg egy évtizedben egyszer kerülhetnek a felszínre. Ide szoktam mostanában átúszni, ha nyugalmat akarok, befekszem valami fa alá, nézem az eget és csak vagyok. Most is itt álltam a parton, szemben a fövenyen gyerekzsivaj, bográcsozás, száz ember kánikulai hangzavara, köztünk a folyó melegzöld sustorgása, mögöttem a sziget hatalmas nyárfáinak suttogása az alig mozduló, rekkenő hőségben, a szívemben és a gondolataimban pedig annak a bizonyos belső útnak a zavaros hangjai és képei.
És ekkor jelent meg az őz. Jó húsz lépésre tőlem baktatott le a partra, egy pillanatra megmerevedve nézte a túlpartot és az embereket. Megdermedtem. Nekem nem jó a szemem, majdnem négy dioptriás szemüveget hordok, amit persze úszáshoz leveszek, nem volt nálam. Három éve kicsivel följebb a folyón öt sör és fél liter unikum után már egyszer megpróbáltam szemüvegben úszni, és nagyon szar volt félvakon kivárni azt a két hetet, amíg elkészült az új. De ehhez az őzhöz most nem kellett a szemüveg. Valószínűleg úgy gondolta, hogy az emberek úgyis a túlparton vannak, itt nem érheti veszély, így nem vett észre, ami meglepő, tekintettel arra, hogy egy elég nagydarab ember vagyok, és egyáltalán nem olvadtam bele a környezetbe fürdőgatyában, a kavicsokon állva, úszószemüveggel a kezemben. Lassan besétált a vízbe, és komótosan iszogatott a folyóból. Én önkéntelenül is mosolyogtam, kedvem lett volna hangosan nevetni. Néha felemelte a fejét, körülnézett és megint ivott. Aztán legnagyobb döbbenetemre elindult felém. Nem értettem, hogy nem lát engem? Vagy ő is részeg, mint én azon a régi nyáron?
Térdig a vízben, lassú léptekkel baktatott, elhaladt előttem, megállt, és megint ivott. Én már nem mosolyogtam, hanem megrándultam belülről. De jó lenne lefotózni - villant át az agyamon, miközben az a furcsa, sötét, kacskaringós belső út mintha kicsit kiegyenesedett volna, és egy egész hosszan belátható szakaszán még ki is világosodott volna. Mit csinálsz te őz...? Ő elhaladt előttem, és immár bal felől kijött a vízből, majd ismét megállt. Már nem akartam lefotózni. Csak egy kép lett volna egy őzről, a háttérben vízzel és nyárral. Egy kép, ami tizenkettő egy tucat. Már nem akartam visszahozni a pillanatot, sőt már élesebben sem akartam látni, mert nem tudtam volna élesebben látni. Az őz ugyanis ott állt bennem. Ott állt azon az ijesztő, ismeretlen, és sötét utamon, amin az elmúlt időben olyan bizonytalanul és annyira botladozva jártam. Körülötte a vízen és a levegőben vakított a fény, nagy kanálfülei hegyesen álltak, kiszűrve a veszélyes neszeket az ártalmatlan hangzavarból, nagy barna szemekkel nézegetett ide-oda. Mögötte a folyóba vezettek vissza a nedves agyagban hagyott friss nyomai. Az addig sem erős szellő elállt, a naptól vakító ég és folyó eggyé olvadt, a gyerekzsivaj a túlpartról valahonnan nagyon messziről szólt. Az őz lassan elindult tovább. Ne menj el....- suttogtam. Erre megdermedt és odakapta a fejét. Tíz méter lehetett köztünk. A suttogásom eltörte a pillanatot, észrevett, de még nem mozdult. Ekkor elnevettem magam és már hangosan azt mondtam, - Szia szépségem! Pár ugrással fent termett a magas gáton, ott még megállt egy pillanatra, hátranézett, majd eltűnt a sziget belseje felé.
Egy nagy fűz partra boruló lombsátra alatt heveredtem le a kavicsokra, a nap átcsillant a leírhatatlanul zöld leveleken, amiken hosszú percekig repkedett ide-oda egy gyönyörű lepke, amilyet sohasem láttam még. Aznap másodszor kellett elengednem a fotózást, és már egyáltalán nem zavart, ahogy a később majdnem rámszálló, és méltatlankodva károgó gém sem, aminek valószínűleg elfoglalhattam az egyik kedvenc beülőfáját. Valami furcsa béke volt bennem, és hosszú, nagyon hosszú idő után talán boldogság. Egy őztől. Meg talán a pillanat mulandóságának átélésétől. Ott a kavicsokon heverve arra gondoltam, hogy az igazán szép dolgokat nem birtokolhatjuk, sőt le sem fotózhatjuk. És ha nem tudtam volna átélni ezt az egészet, mert mondjuk zavart volna, hogy nem örökíthetem meg, hogy nem marad az enyém, akkor boldogtalan lennék. De nem voltam az.
A hullámok még nem mosták el teljesen az őz lábnyomát. Ott gázoltam be a vízbe, ahol ivott, a partról, és mielőtt a fejem a vízbe ért, még hallottam egy barázdabillegető kedvesen ismerős pittyenését a part menti kövekről. Ezen a nyáron több nagyon fontos dolgot is el kellett engednem, és nem tudtam hogy kell. Igazából még most sem tudom. Viszont azt megértettem, hogy az elengedés, a harag, vagy a szomorúság legyőzése, a tehetetlenségtől, a gyásztól való szabadulás ugyanolyan kegyelem, mint egy szomját oltó őz mellett állni a folyóban.
"Nem azé aki akarja..." Persze kell hozzá egy őz. És százötven karcsapás.
