Köd az

"A heku mondja nem az

Én azt állítom köd az

Csak mondja, hogy nem az,

de szerintem köd az"

(Bobakrome - Köd az) 

Amikor délelőtt tízkor elfagyott a jobb lábfejem, azt hittem, már nem lehet rosszabb, hisz akkor még nem tudtam, hogy délben megmarkolok majd egy villanypásztort. De hova is rohanok...? Kezdem az elején. Szóval régóta érett már egy alaposabb terepszemle kedvenc helyemen, a pomázi réten, hivatalos nevén a Tófenéken. Korábban, tavasszal már írtam a helyről és a kötődésemről bővebben, így most csupán a csütörtöki élményeimet osztom meg, hisz több tanulsággal szolgált a túra. A fő motivációt az adta, hogy a HÉV-ről láttam nagy őrgébicset, és valami sólymot, ezen kívül itt volt már az ideje, hogy megjöjjenek a kékes rétihéják, szóval szerettem volna utánajárni a dolgoknak. Az őszi - téli madárvonulás a kedvenc időszakom, ekkor szinte bármi szem elé kerülhet. A vonulás sebessége is lassabb, mint tavasszal, hiszen nincs rohanás a fészekért, és élelemért is többször meg kell állni. Úgy terveztem, hogy lessátrazok, maradt pár nagyobb szalmabála a legelőkön, a terv szerint ezek közé fészkeltem volna be magam lehetőleg még napfelkelte előtt. Ugyan az időjárásjelentések említették a reggeli ködöt, azt gondoltam, az csak a javamra szolgál, hiszen legalább nem látják a madarak a sátorállítást, és mire eloszlik én már rég lapulok, jöhet a fotózás. Aha...

Fél hatkor indultam a lakótelepről, ami dombon van, és bár látszott a köd lent a réten, a csillagok is látszottak, gondoltam nagy baj nem lehet. Tele voltam cuccokkal, így félórás séta után már nem éreztem a mínuszokat sem. Ekkor már derengett, és ahogy egyre lejjebb ereszkedtem a Tófenékre, aminek a neve is mutatja, hogy a környék legalacsonyabban fekvő területe, úgy sűrűsödött a köd. A Pomázt és Szentendrét a hegyek lábánál összekötő műúton mentem, ami a diszkóbalesetekről híres, bár a másik irányból, a Pannónia-telep felől sokkal gyorsabb lett volna. Gondoltam ráérek, a köd is tartós, majd csak lesz valahogy, és miután azóta járok ide, hogy megszülettem, úgysem tévedek el. Fél hétkor tudtam, hogy eltévedtem. Miután egy kisteherautó kis híján elcsapott, letértem az útról és elindultam keresztül a réten. A tájékozódást részben az nehezítette, hogy időközben beépült a Szentendre felőli oldal, részben pedig az, hogy nagyjából 15 - 20 méter volt a látótávolság

Panoráma

A napfelkelte fél hétkor volt, ezt bőven elmulasztottam, ami akkor már nem számított, hiszen nemhogy a Napot, vagy madarat nem láttam, hanem szinte semmit. Külön fárasztó volt, hogy többször is vissza kellett fordulnom új irányt keresni, így például egy családi ház kertjéből. Nem értem miért nem zárták a kaput, fene se lát ilyen ködben. Elképzeltem, ahogy a családi reggeli közben kinéznek a kertjükbe, ahol a felszálló ködben egy mogorva szakállas terepruhás faszi ücsörög. Jó, hogy nem így lett. Kifejezetten megijedtem viszont, amikor a tejfehér semmiből szembejött egy ló, viszont így legalább nagyjából be tudtam lőni, hogy valamelyik lovarda környékén vagyok.

Közben már hallottam citromsármányt, ökörszemet, szarkákat, fekete rigókat, és egy nagyon részeg embert, aki valószínűleg állatokkal ordított, feltehetően magyarul. Fél nyolc volt, amikor az első biztos tereptárgyat megtaláltam, ez egyike volt azoknak a szalmabáláknak, amik két földút találkozásánál álltak, és nyáron már jártam itt. Ekkor már közelebbről hallottam a HÉV-eket is, és végre mezőn jártam az árkos, vízmosásos, galagonyás, tüskés bokrosok után. Próbáltam úgy helyezkedni, hogy legyen mellettem villanyvezeték, ezeken gyakran megülnek a ragadozók. Az első vezetéksort kihagytam, mert azt hittem még túl közel vagyok a kutyasétáltatós utakhoz, így tovább mentem, és ez volt a hiba. Persze ezt ekkor még nem tudtam. Majdnem két órája voltam úton egy olyan helyre, ami háromnegyed órára van a lakásomtól. Fáradt voltam, a tocsogók vize pedig ráfagyott a gumicsizmámra, vártam, hogy leülhessek.

Aztán végre valahára újabb nagyfeszültségű vezeték bukkant elő, csaknem nyolc óra volt, a látótávolság nem változott semmit, a Napot még csak nyomaiban sem lehetett látni. Nyolckor állt a sátor, aminek a körülményekre tekintettel semmi értelme nem volt, de bíztam abban, hogy kitisztul az ég, és azzal a látomással nyugtattam magam, hogy amikor a köd felszáll körülöttem hemzseg majd az élővilág mint a Bambiban, és jöhetnek a szuper fotók. Amikor beültem a sátorba elszívtam egy cigit, és éreztem, hogy nagyon fázik a lábam, nyilván nem elég egy sízokni a jéghez, legalább kettő kell. Húsz perc múlva megesküdtem, hogy három zokni nélkül a boltba nem megyek le. A fagyoskodás ugyanakkor hamar a háttérbe szorult, amikor rájöttem, hogy otthon hagytam a kaját. Kilenckor futkározni kezdtem a sátor körül. Aztán képeket készítettem a sátorról, hogy érezzem, hogy még élek. Tízkor már nem éreztem a lábujjaimat és olyan éhes voltam, mint Paudits Béla.

Kilátás

Belátás

A sátram és a lelkiállapotom egy képen 

Közben a madarak is elkezdtek mozogni, a tejfehér sűrűségben elrepült mellettem egy gém, majd egy vörös vércse szállt a drótra, szinte semmi nem látszott belőle. Aztán tizenegy óra után elkezdett felszállni a köd, de csak nagyon lassan. Látszott, hogy itt már nem lesz lesezés, különösen úgy nem, hogy ahogy nőtt a látóhatár, úgy jöttem rá, hogy bőven túljöttem hajnalban a helyen, amit korábban kinéztem, és gyakorlatilag a pomázi faluvégen ücsörgök pár száz méterre a házaktól és a műúttól. Emberek váltak ki a ködből, ami ezután nagyon gyorsan oszlott el, és kisütött a nap. A szénaboglyák, majd egy kilométerre tőlem visszafelé, az egyiken egy ölyv ült, a másikon egy vércse, a harmadik mellett pedig egy őz legelészett. Már késő volt ahhoz, hogy átpakoljak, ismét lest állítsak, órák teltek volna el, amíg megnyugszik a környék és ismét beszállnak a ragadozók.

Ennyi látszott a Napból tízkor

Fácánkakasok

Vörös vércse

Az élet nyomai

Oszlik a köd

Így összepakoltam, miközben egyre több járókelő nézegette, hogy mit csinálhatok. A hazaindulásban a gumicsizma is motivált. Aki ismeri tudja, hogy két véglete van: vagy rádfagy, vagy rádolvad. Utóbbi tartott pár perce amikor elindultam haza. Útközben lőttem még pár képet, persze nem olyanokat, mintha beszálltak volna a sátor elé. Végül tényleg láttam nagy őrgébicset, ami nagy kedvencem, és egy kékes rétihéja is átlibegett a látóhatáron, bár ezen nem volt kék szín, mert a tojó volt, náluk is a hím a szép díszes.

Nagy őrgébics

Vörös vércse

Őz fut át a mezőn

Kékes rétihéja tojó

Csipkebogyó

Egerészölyv

Hazafelé több elkerített legelőt is kereszteztem, nem volt kedvem ismét kerülni. A nagy prériszerű mezők gyerekkoromban nem voltak elkerítve, most igen. A legtöbb helyen ugyanakkor csak kifeszített zsinórok, szalagok mutatják a határt. Nem így az utolsónál, ahol a színes szalag alatt nem vettem észre a villanypásztort. Éppen egy felborult mezőgazdasági vontatót fotózgattam, és igen jól szórakoztam, amikor az instant karma utolért. A jelenet Mucsi Zoltán villanyszerelős monológjával folytatódott a Fekete országból...Kimerülve és leizzadva, ragyogó napsütésben értem haza egy fél akácbokrot húzva a ruhámba akadva.

Brutális agrárbaleset