Mondják, hogy sok kutya hasonlít a gazdájára, és viszont. Ott és abban a pillanatban ez biztosan igaz volt. Hogy a belga juhász mit gondolt, azt nem tudom, de a gazdája arcát pillanatok alatt torzította el az iszony és a döbbenet, amikor váratlanul felugrottam előttük pár lépéssel az árokból, körülöttem a lessátor szélben lobogó romjaival. A bíbiceket nézi...? - kérdezte rekedten. Igen - feleltem erőltetett nyugalommal, miközben a nadrágom - a lessátorban eltöltött nap miatt öv híján - lassan a bokámig csúszott. Alsónadrágban álltam a szélviharban egyik kezemben a fényképezőgéppel, a másikban a rojtokban lobogó sátorral. Írhatnám, hogy döbbent csend volt, ha nem bömbölt volna az orkán. A sokkos kutyás tovább botorkált, én pedig három nap szélvihar után úgy döntöttem, egyelőre elég volt, összepakoltam. Szerencsére a sátor minimális sérülésekkel megúszta, ahogy én is, bár nem voltam biztos benne, hogy nem kaptam trombózist. Pontosan április közepe volt, a három nap alatt több, mint 30 madárfajt számoltam össze a területen, köztük a nagyon ritka kígyászölyvvel. Szóval jó kis napok voltak, eltekintve életem szélviharától.
Pomázi rét - örök szerelem
Mielőtt elmondom, hogy pontosan hogyan is kerültem a szokatlanul kínos helyzetbe, a helszínnel kapcsolatban annyit, hogy nekem ez a világ legkedvesebb helye, az otthonom. A Pomáz és Szentendre közötti rétet hivatalosan Tófenéknek hívják, mi csak pomázi rétnek hívtuk mindig. Itt kezdődött minden, életem első emlékei is innen vannak, arról, ahogy apukámmal hasalok az árokszélen, és mutatja nekem az ölyveket, a jajongó bíbiceket, és a nyulakat. Később, amikor már beindult a madarászás, itt kerestünk iskola után bíbicfészket, itt láttam ritka kucsmás billegetőt, egyáltalán ez a hely volt nekem a Természet.
Ide születtem. Nekem csak Felszabadulás-lakótelep.
"Sweet Home Sikátor"
Sok blogot meg tudnék tölteni azzal, micsoda katasztrófát okozott a privatizáció, a TSZ-ek szétrombolása és a kárpótlás szerte az országban, de korábban eldöntöttem, hogy itt nem lesz sem politika, sem kormány, sem média-anyázás. (Nagyon nehéz megállni, de már nagyon tele volt vele a.) Annyit viszont le kell írnom, hogy ezt a helyet teljesen hazavágták sok-sok évre, akik a 90-es években egymás után húzták fel a deszkabódéikat a nekik odavetett szánalmas nadrágszíj telkeiken, hogy aztán egy éven belül döbbenten fedezzék fel, hogy térdig vízben állnak, ugyanis úgy nagyjából az utolsó jégkorszak óta ez így megy errefelé. Az elvezető árkok megteltek, a vetésforgó megszűnt, a legeltetés elmaradása pedig megadta a kegyelemdöfést a helynek. Az egykor ritka növényekben, lepkékben és madarakban gazdag síkságon tort ült a butaság és a pusztítás. Míg gyerekkoromban szűk húsz perc alatt át lehetett érni bringával egyik városból a másikba, mostanra ez képtelenség a fél rétet elborító nádas mocsár, és a drótkerítések miatt.
Egymás hegyén-hátán rothadó bálák. Vajon kié lehet..?
Tájkép
Én hosszú évekig nem is mentem ki, egyszerűen fájt a tehetetlenség, és nem akartam látni a pusztítást. Mostanra azonban mintha javult volna a helyzet Igazából nincsen viszonyítási alapom, mert az elmúlt sok évet kihagytam, de azért az elmúlt években egyre határozottabb lett a mozgás, még a HÉV-ablakból is.
A HÉV Pomáz és Pannónia-telep között. Gyerekként tüzet raktunk a sínre indiánosdiból. Nagyon szép gyerekkorom volt.
Ha madarakat fotózol, és van egy lessátrad, akkor eggyel beljebb vagy. Ha madarakat fotózol, és van egy lessátrad meg egy mocsárréted, az nagyon jó. Ha mindezek mellett még tavaszi vonulás is van, akkor nagyon kevés dolog ronthatja el az akciót. De ezen a helyen a nagyon kevésből egy szinte mindig ott van. A szél. Ha az ember elindul a Pannónia-teleptől a Kő hegy felé, akkor néhány száz méter után nem tudja nem észrevenni, hogy belesétált A Szélcsatornába. Ebben a pár kilométer széles sávban eleve szeles időben ücsörögni nagyjából olyan, mintha egy végtelen hosszú tehervonat menne mellettünk órákon keresztül. Dehát ez van, ezen változtatni itt nem lehetett. Három napig voltam kint, úgy, hogy nem aludtam ott, és az első nap csak felmértem a helyet a sátor nélkül, ami úgy nézett ki, hogy reggel hattól este hatig ültem egy bokorban, aztán amikor este feltápászkodtam, nagy robajjal rebbent fel az a pár tucat vizimadár, ami addig mögöttem volt egész nap. De erről nem szeretnék beszélni. Inkább arról, hogy ezen a napon láttam életem első kígyászölyvét, ami szép találat, nemcsak helyi viszonylatban, és emellett azon pilisi madarászgyerekek álma is volt, akikhez én is tartoztam. (Ezt a kígyász-témát erősen "kimaxoltam" korábban, külön bejegyzés itt található.)
Pörgette-forgatta a tekergő siklót a levegőben
Közben nagyon jó volt átélni, hogy megjött a tavasz. Az Igazi. A bokrok berobbantak, az árkok, útszélek legelők madarai megjöttek, sőt többnyire már párzanak, költenek, és vannak, akik még csak a fészket rakják. Fiókák még sehol nem csipogtak, de a rét fölött ide-oda járó holló már minden bizonnyal a fiókáit etette. Ahogy a kígyász a fészkén kotló párját.
Holló
A lessátor végül a lovardától jó kilométerre került az út szélére, ahol a fent említett incidensre végül sor került. A helyet úgy választottam meg, hogy friss lószar közelében legyen. Finomkodásnak itt nincs helye, a friss lószar odavonzza a búbosbankát, amit fogalmam sincs, hogy kell helyesen leírni hivatalosan, én így fogom hívni ezt a bohócruhás, vicces alakot, ami rejtélyes hangzású szarvascsőrű-madarak rendjébe tartozik, és erre minden bizonnyal rá is szolgált erre. A Magyar Madártani Egyesület nevű szervezet az idei évet nekik szentelte. (Őket sem szídom.) A banka a második nap jelentkezett, az út közepén csipegetett, nem volt nálam a nagy objektív, azzal nem sétálgatok, úgyhogy lőttem róla pár képet, amilyet tudtam, nagyon nagy öröm volt látni, szintén nem láttam rég.
Köszönet a lovasoknak! Friss szarkupac mellett álló banka.
Itt szépen látszik a "csíkos ruhája"
A hely működött, bár a banka nem jelentkezett egész nap, annak ellenére, hogy hajnalban még összeszedtem egy kis "csalit" a földúton, magyarul hordtam még szart a sátram mellé. Jött viszont sokminden más. A következőkben felsorolom, hogy mik jöttek, de nem részletezem, és nem azért, mert tudásirígy vagyok, hanem azért, mert nagyon nagy kárt lehet tenni kíváncsissággal költőterületeken. Van pár madarász, aki kisebb-nagyobb rendszerességgel ránéz a helyre, de ők is, ahogy én, ezt szerelemből teszik. Egymással megosztjuk az infókat, de a fészkelési időben a folyamatos zavarás ahhoz vezethet, hogy a szülők nem tudják etetni a fiókáikat. Én sem ülők a fészkük mellé, még akkor sem, ha így nem tudok annyira fasza felvételeket csinálni. Szóval április közepén a következő madárfajok voltak a Tófenék Pannónia-telep szakaszán:
mezei veréb
sordély
csicsörke
tengelic
fitiszfüzike
rozsdás csaláncsúcs
cigány csaláncsúcs
hantmadár
búbosbanka
réti pityer
füsti fecske
fehér gólya
bíbic
holló
dolmányos varjú
egerészölyv
kígyászölyv
vörös vércse
karvaly
fekete rigó
énekes rigó
széncinege
szarka
seregély
piroslábú cankó
sárszalonka
sárga billegető
barázdabillegető
balkáni gerle
örvös galamb
parti fecske
szürke gém
barna rétihéja
vetési varjú
..és még nyilván lehetett jópár, amit nem láttam, hallottam, amíg ott voltam. Külön megérne egy misét, hogy éjjel mik lehetnek, de nem vagyok jó az éjjeli hangokban. Szóval szép, és gazdag volt a rét, legalábbis nekem most annak tűnt. Régen nagyon sok bíbic fészkelt, most 3-4 pár lehet. Viszont meglepően sok a réti pityer, és a sárga billegető. Utóbbinak (Motacilla flava) Balkánról terjeszkedő alfaja, a kucsmás billegető (Motacilla flava feldegg) itteni fészkelése gyerekkorom nagy eseménye volt, és hát most is nagyon örültem volna, de egyelőre nem jelentkezett.
Sárga billegető
Fordulás közben jól látszanak a szárnycsíkok, és a jellegzetes szélső farokcsíkok
Sajnos itt is megvolt a nagyfeszültségű vezeték alatti döglött egerészölyv, nem tudom, mi kéne ahhoz, hogy ide is feltegyék a védőpapucsokat. Keresztbe-kasul mennek a vezetékek a rét fölött. Jó beüési pontok sok madárnak, de a nagyobb testűeknek folyamatos életveszély.
Ő idén már nem rak fészket....
Közben folyamatosan fújt a szél. Az utolsó napon a lessátorban volt hajnaltól délig pár jó óra, aztán ismét elkezdődött. Én egy életre megtanultam, hogy nem szabad szarul lekötni a lessátrat, akkor sem, ha tökéletes szélcsend van. A délután arról szólt, hogy a bíbicek szinte követhetetlen gyorsaságú kergetőzését próbáltam fotózni, miközben a mellém beszálló pici csukokat is. Jó alkalom volt gyakorolni, sokat szentségeltem, nem szoktam még össze a géppel és a fix objektívvel. Repültek az órák, és a sátor darabjai. Kívülről nézve vicces lehetett, de én nem sokat röhögtem. Egyszer egy kutya támadott meg, egyszer egy nő sikoltott fel váratlanul, amikor odaért. A lessátor lényege, hogy a lehető legsötétebbet lehet és kell benne csinálni, hogy a lehetős legkevesebb fény jusson be, így legalább a hátsó rész biztos zárva volt, nem láttam, ha jött valaki az úton. Hízásnak indult kamaszlányok elképesztő helyeken tudnak futni, hogy elkerüljék a közfigyelmet. Ezt a helyet többen is szeretik, ahogy az a hölgy is, aki a Monspart Sarolta - hasonmásverseny dobogósa volt és egyből két masszív nagytestű kutyát futtatott meg a bíbicek költőtelepén. Kutyások!! Ésszel!! Sokszor hatalmas a szátok, de minimális a felelősségvállalás...
Anyádat!
A bíbicek elvitték a show-t. Korábban már mutattam pár jobb fotót a levegőben verekedőkről. A néhány pár keményen osztja egymást a réten, miközben már megy a kotlás, tojásrakás.
Farokra mentek
Bíbic, a háttérben a pomázi Beverly Hills
Ez a tekintet egy idő után elég kiborító :)
Szó szerint befutott egy piroslábú cankó is
Egy fehér gólya tűnik fel jó messze a töltésen
és persze távolodik is
Azt hiszem, ő a kedvenc madaram - Cigány csaláncsúcs (hím)
és tojó
ez viszont rozsdás csaláncsúcs tojó
Bíbicnász
A bankának szánt lótrágyát közben a seregélyek találták meg
Sordély, a sármányokhoz tartozik de rendszertanilag átsorolták, a latin neve is megváltozott néhány éve
Fitiszfüzike, nem igazán az ő terepe, úgyhogy valószínűleg vonulásban
Rozsdás csuk hím
Az ölyv mellett az örvös galamb is fészkel
Szürke gém érkezik a Duna felől
és békászik egy kicsit
Füsti fecske hím vitorlázik a szembeszélben, sarat gyűjt a fészekhez, és rovart a gyors hazaút után
A seregélyek még mindig nagyobb csapatokban
Réti pityer
A szél szünet nélkül fújt, ami a végére tébollyá fokozta az őrületet, Az utolsó félórában azóta is megmagyarázhatatlan okból már derikig a sátorból kiülve töltöttem, igyekeztem kicsiket mozdulni, dehát nyilvánvaló hülyeség volt. Hogy ne vigye el a szél a sátrat, kinyitottam az összes nyílását, hogy így csökkentsem a felületet, ahova belekaphatott. Lobogott, mint a parasztgatya. A befejezést késleltette, hogy órák óta elzsibbadtak a lábaim, ezért nem tudtam felállni. Végül, amikor sikerült a gyakorlott részegek támolygásával feltápászkodni, akkor vettem észre a döbbent kutyást a döbbent kutyájával. Hogy ő mióta figyelhette a parádét, azon már nem volt időm gondolkodni, miután a sátor után a nadrágom is elhagyott. A félájult pakolást egy kétórás közlekedési dugó követte Budán. Nagyon várom, hogy ne itt éljek. A pomázi rétre nemsokára visszamegyek, úgyhogy a temetőkhöz hasonlóan ez is olyan terület, amiről "sorozat" lesz ezen a blogon. Addig is szeretettel várok mindenkit a Betonbagoly Facebook-oldalán, amihez egyelőre nem sikerült "tetszik-gombot" szerkeszteni, hálás lennék, ha valaki elárulná, hogyan kell. Meg sokminden másért is.
Kedvenc vadkörtefám valahol félúton Pomáz és Szentendre között
